Mi történik? Mi lesz a versekkel? Tandori Dezső február 13-án, 02.21-én Fésüs Éva halt meg. Én elsősorban a gyerekverseit ismertem, sok szavalóversenyen hallottam apróságoktól. Tudtad, hogy ő írta a Palacsintás királyt?
Ez pedig Molnár Piroska tolmácsolásában a Tücsök a mesében. Szerintem örülne, ha meghallgatnád.
Fésűs Éva 1926-ban született Cegléden. Gyermekkorát Kiskunhalason, fiatalkorát Vácon töltötte. 1950-ben kötött házasságot Temesi Lajossal Kaposváron. Itt született három gyermeke, itt dolgozott, alkotott. Mindig nagy családra vágyott: 12 unokája és 18 dédunokája született.
Meseírói pályafutása a Gyermekrádiónál kezdődött 1958-ban. Családja támogatásával a meseírást hivatali munkája mellett is bátran vállalta. A Rádió állandó külső munkatársaként két évtizeden át számtalan esti mesével, havonta két teljes óvódásoknak szóló műsorral, évente két mese-hangjátékkal és még egy gyermekopera szövegkönyvével is megörvendeztette hallgatóit. Nyugdíjazása után férje buzdítására kezdte el meséit, mesejátékait mesekönyvekké átdolgozni. Első komoly önálló kötete, „Az ezüsthegedű” 1987-ben jelent meg. A könyv azóta 12 kiadást ért meg. Ezután sorra születtek a mesekönyvek. Felnőtteknek szóló verseit – amelyeket fiatal korától írt – 2016-ban ismerhette meg a közönség.
Néhány talán kevésbé ismert versét szeretném megmutatni….
Fésűs Éva: Csak ennyi
Amit ma megtehetsz, kevés,
mégse halaszd el holnapig;
részekből teljesül az egész,
nagy szívvel tedd meg a kicsit.
Amit ma eltehetsz se sok,
– nincsenek garasos csodák, –
de valaki örülni fog
még ennek is, hát add tovább.
Ezer szóból csak egy igaz,
és sok beszéd elrejtheti,
ha rábukkannál, melyik az,
ne tétovázz kiejteni.
Naponta egy lépést tehetsz,
hogy messzi célodat elérd,
de ne csüggedj, Akit szeretsz
ugyanígy elindul feléd.
Fésűs Éva: Szeretném elmondani még
Minden dalom, versem csak törmelék,
pillanat-életem szilánkja,
mit a halál tesz majd lapátra.
Mégis szeretném elmondani még
a boldogság káprázatát,
amely vasmarkú fájdalmak között is
annyiszor rám talált.
A tüskéket hitemnek rózsafáján,
s konok kapaszkodásomat
a Gondviselés szalmaszálain,
mikor cserbenhagytak az álmaim.
Az események könyörtelenségét s azt a csodát,
ahogyan mégis mind hasznomra vált.
Beomlott reménységek romjain
tücsökmuzsikás szavak vigaszában
az örökérvényű mesék
mindent megoldó képletét,
s ahogy felrázták alvó szívemet
a szeretet áramütései,
amikor emberszemek sugarával
emberentúlról üzent Valaki.
A harcokat hitvány magammal,
amikor elfordult az angyal;
kétségeket és bizonyságokat,
egész esendő voltomat,
s közben a kegyelem
keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit
lehajtott fejemen.
Lassan elengedő gyökereimben
érzem a remegést
s egy mámorító titkot,
hogy élni nagyon szép volt.
Szerintem mindannyiunknak útmutatás az életünkhöz ez a vallomása:
“Nyolcvan felett is van értelme még
reménykedni egy meseszép
tavaszban, és röptetni katicát.
Ha tetten ér a boldogság,
parányi örömek között
és lehajolni minden nefelejcshez,
mert halálom csak egy lesz,
de az élet örök.”