Boldogságbolt

“Valójában egy antikváriumot kerestem a budai Öreg utcában, amikor egy furcsa cégér ötlött a szemembe, fekete alapon sárgult betűk hirdették: „BOLDOGSÁGBOLT”. Alatta egy kartonpapíron régies írással: „Átalakulás miatt VÉGKIÁRUSÍTÁS”. Ejha, gondoltam magamban, ezt meg kell próbálnom, egy kis boldogság sohasem árt, s beléptem. Bent az üzlet tulajdonosa, ránézésre egy legalább kétszáz éves örmény, olyan ruházatban, ami már a millennium idején is avíttnak számított volna épp egy öregedés határán álló nővel tárgyalt, de udvariasan köszöntött, majd így szólt:
– Kérem, nézzen körül, amíg a nagyságos asszonnyal tárgyalok, nézzen körül, hátha talál valami boldogságot, ami a tetszésére talál…

Körbenéztem. Mindenfele könyvespolcok, tematikusan rendezve: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… A polcokon mint könyvek az egyes boldogságok. Azonban nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak és inkább (bevallom, tapintatlanul) a boltosék beszélgetését hallgattam ki.
– Drága nagyságos asszonyom, már hogy ne lenne nagy szerelem? Mindent elsöprő, lángoló, őrült megfelel?
– Igen, azt hiszem, igen.
– Kiváló minőségű, első osztályú áru, Kleopátra is ebből rendelt anno… de meg kell jegyeznem, nem olcsó ez kérem. No lássuk csak: egy úriember, fiatalabbat, vagy idősebbet szeretne?
– Kicsit fiatalabbat, nem sokkal…
– Rendben. Szenvedély minden mennyiségben, ön is szeretne megfiatalodni benne, mások számára is észrevehetően?
– Természetesen.
– Egy pillanat. Az annyi mint: a három gyerekét elveszíti, item a férjét… Az anyagi biztonság továbbá 30 percenttel visszaesik. Csomagolhatom?
– Nem… azt hiszem, ez túl drága. Valami mást nem tud ajánlani? Esetleg valami boldogságot a házasságban?
– Természetesen, nagyságos asszonyom… Egy pillanat. – közben a „házasság” feliratú polcon matatott egy kicsit. – Ez azt hiszem megfelelő lesz: Bensőséges szeretet a házastárssal. Azt hiszem, ez megfelelő lesz önnek.
– Ez jól hangzik. Ennek mi az ára?
– Kérem, ez magasabb árfekvésű, de higgye el, megéri. Végre kell hajtania egy lelki megújulást és fel kell hagynia a kacérkodásokkal.
– Valami olcsóbb nincsen esetleg?
– Dehogynem, ahogy a kedves vevő parancsolja. Esetleg csomagolhatok egy kis csípős nyelvet?
– Ez pontosan mit jelent?
– Kiváló pletykálkodási képességet. Bárkiről bármit el tud hitetni, bármilyen rosszindulatú dolgot.
– Hát nem is tudom… Azt hiszem, ez jó lesz. Mi az ára?
– Igazán nem sok: nem lesznek barátai.
– Valóban. Kérem.
– Parancsoljon nagyságos asszonyom, kezeit csókolom. – Miután kilépett a nő az ajtón hozzám fordult: – Sikerült már választania? Ajánlhatok valamit, vagy esetleg még nézelődne?
Szerencsére ebben a pillanatban egy újabb férfi lépett be a boltba.
– Egy kicsit még nézelődnék.
– Ha megengedi, addig kiszolgálom a másik vevőt is.
– Csak tessék.
Az új vevő rögtön a tárgyra tért:
– Karriert szeretnék.
– Természetesen. Nemzetközi cégnél igazgatói állás megfelelő lenne?
– Igen, mindenképp. Mi lenne az ára?
– No, nézzük csak… A családi életét fel kell adnia, item egy kis gyomorfekély.
– Nem is tudom. A családi élet elég nagy ár. Tudna még valamit ajánlani hozzá?
– Természetesen. Egy szívinfarktusért két szabados titkárnőt tudok szállítani. Ez kb. mínusz öt életévet jelent. Csomagolhatom?
– Egyszerre a kettő vagy egymás után?
– Külön-külön. Ha egyszerre kívánja, akkor az összesen… egy pillanat… igen, az mínusz nyolc életév.
– Meggondolhatom? Holnap visszajönnék?
– Sajnos üzletpolitikánk ezt nem teszi lehetővé. Ebbe az üzletbe mindenki csak egyszer léphet be, utána hiába jön vissza, már nem találja a bejáratot.
– Akkor kérem.
– Parancsoljon. – Mikor kettesben maradtunk, az öreg örmény hozzám fordult: – Sikerült választania?
– Nem is tudom…
– Hajaj… – sóhajtott fel – tudja, hogy ez a leggyakoribb mondat, amit ebben a szakmában hallok? ’Nem tudom!’ Ma már senki sem tudja, hogy mit akar. Bezzeg régen! Emlékszem, jött egy Júlia nevű úrilány, ő tudta, mit akar: életfogytig tartó szerelmet! És szó nélkül kifizetett érte vagy harminc életévet. Aztán itt volt Giacomo, az a velencei kispap, aki azt kérte, hogy neki legyen a legtöbb erotikus kalandja a világon. Örömmel lemondott cserébe a szerelemről. Biztos halott már róla, Casanova néven lett híres. Vagy emlékszem arra a cingár fiatalemberre, Sanyira, aki azt kérte, hogy híres költő legyen és egy szabad hazában akar meghalni. Örömmel vállalta, ha ezen kívül semmi sem sikerül neki az életben.
Ma már mindenki csak kicsinyes kívánságokkal érkezik. Szerelem, szex, pénz… És azok azoknak is sokallják az árát, pedig higgye el, a piacon mi vagyunk a legolcsóbbak. Nagy cég, nagy múlt, kicsiny árak, ez az üzletpolitikánk…
Kicsit zavartan sütöttem le a szememet, megpróbáltam félrevinni a témát.
– Extrém kívánságokat is tudna teljesíteni?
– Természetesen!
– Mondjuk, ha világuralmat szeretnék kérni?
– Legnagyobb sajnálatomra, abból a gyártó már nem vállal újabb példányt. Tudja, az utolsó darabot egy vékony, bajszos fiatalember vitte el, aki eredetileg Wagner kéziratokat keresett, meg festészeti albumokat…
– Neki milyen árat kellett fizetnie?
– Mindent, amit létrehozott élete folyamán, saját magának kellett elpusztítania, addig nem hallhatott meg. Bonus megkapta, hogy ellenséges fegyver nem fogta.
Talált már valami, Uram?
– Bevallom, kicsit szemezgettem az „irodalmi Nobel-díj” feliratú csomaggal…
– Kiváló választás, Imre bátyám is ugyanebből a típusból rendelt.
– Azt hiszem, én is csak azt mondom, amit a vevői többsége: nem is tudom. Azt hiszem, a boldogságot inkább saját magam szeretném megtalálni és nem tudni, milyen árat kell fizetnem érte.
– Tudja mit? Ön ma az utolsó vevőm. Megkapja bonus, amit szeretne.
– Azt hiszem, egy csésze kávét szeretnék.
– Csak egyetlen csésze kávét?
– Igen. Azt szeretném, ha egész életemben minden nap tudnék örülni a sors olyan apró ajándékainak, mint egy csésze kávé. Ha mindig lenne a közelemben valaki, akivel együtt tudom élvezni a frissen főtt kávé zamatát. Nem kell több: minden napra egy apró öröm és az, hogy felismerjem és örülni tudjak ennek.
– Jól meggondolta?
– Igen, tudom, nem nagy boldogság, de legalább biztos.
– Bölcs választás, ha szabad megjegyeznem. A kicsiny dolgok öröme… régen elfelejtett boldogság. Máris csomagolom.
– Nagyon köszönöm. Isten áldja!
– Tiszteletem.
Az ajtóból még visszafordultam: – Kérdezhetek valamit? Azt írta, átalakítja a boltot. Mit fog árulni?
– Boldogtalanságot, kérem. Tudja, úgy látom, ma erre nagyobb igény van.
S alázatos mosollyal becsukta mögöttem az ajtót.”

Rozványi Dávid: Boldogságbolt c. novellája

A pedagógusnap margójára

Alig több, mint 40 év telt el a két kép között.

6 évesen

Mindig büszkén meséltem milyen jó tanítónénim volt. Szigorúnak tűnt, talán féltünk is kicsit először, de nem könnyű 6 évesen komoly iskolássá válni. Mára az maradt meg, hogy nyáron elbicajoztunk hozzá és nem tudott annyi dolga lenni, hogy ne érjen rá egy málnaszörppel megvendégelni. Volt rám ideje.

Sok tanáromat szerettem. Mindegyiküket másért. Van, akiket gyakran emlegetek. Például Micu bácsit a biosz szakról, Kaskó Sándornét a gimnáziumból, aki gimiben is felkérdezte a töri leckét a pálma alatt, de az ország minden szépségét igyekezett megmutatni nekünk, színházban és a több napos osztálykirándulásokon. Mária néni, aki időnként a frászt hozta ránk, de az érettségire már egy sort sem kellett tanulnom. Emmi nénit, akinek köszönhetően még mindig rémlenek az orosz szavak. Kiss Zsuzsit, akinél élmény volt az énekkar és a sok szereplés. Vagy Dajkánét, aki miatt a bioszt választottam, sőt még a kémiát is szerettem…nem sorolom, sokan voltak. Miért emlékszek jó szívvel éppen ezekre a tanárokra? Minden tanár elvégzi a főiskolát, egyetemet. Mindenki tudja a szakmáját. Ők azért mások, mert megszólíthatóak voltak. Emberek.

Sokat változott a világ. Felgyorsult. Nem könnyű utánuk csinálni. Nekem mégis mintát adtak. Meg sem közelítem a régi “öregeket”, de azért reményt ad, amikor megírja egyik tanítványom (már végzett, tehát nem “kell” jóba lenni velem), hogy “Tessék elképzelni, könyvtár szakra jelentkezek”, a másik, hogy sikeresen befejezte a 3. évet az egyetemen, a harmadik felhív, hogy megkérdezze mi újság velem és beszámoljon hogy boldogul….

Szóval van remény. Ha megtaláljuk melyik tanárunknak mit köszönhetünk, magunkban is felfedezzük, ami kell belőlünk a diákoknak.

Miért épp most? Vasárnap találkoztam Benya tanító nénivel, ő az elsős tanító nénim.

Ugyan most már nekem kellett lehajolnom, de ő akart megölelni, hogy megvigasztaljon.

Alig több, mint 40 év telt el a két kép között.

Van úgy, hogy csak megszületnek a szavak bennünk

16 évesen
Hogy örülne, hogy újra virágzik

Egyetlen cseréppel hoztam neki, mert vágyott rá…..

A ribizli új élete
Mindig megszámolta a virágait

Igen, nála a füge is megterem.Szabolcsban.
Szederturmix. Anyuka szedte, elrakta nekem, most a fény varázsol rá szivárványt
Ribizli lekvár, mert megtanította

Két hónapja történt.

Azt mondták idővel könnyebb lesz. Úgy tűnik a két hónap nem idő..

A szavak csak úgy megszületnek bennem. Megszületnek és zakatolnak.

Nem értem mit mond doktornő..tegnap minden rendben volt.

Ott voltam, megöleltem, terveink voltak. El akart jönni megnézni az új lakást.

Csak érjek oda időben, nem lehet, hogy többé nem látom.

Szerintem érzi, hogy itt vagyok, úgy szeretem, nem veszíthetem el.

Arra vágyott, hogy én legyek mellette amikor…hát igen, hazaértem Budapestről. Fogtam a kezét, imádkoztam érte a barátnőmmel, tudtam, hogy érzett engem.

Mégis el kellett engednem.

Aztán a szavak megszületnek:

Belepusztulok.

Mindent elvesztettem.

Feküdtem az ágyán, és vártam, hogy én is meghalok.

Vissza akarom kapni.

Újra 20 éves akarok lenni, nem lehet, hogy nincs anyukám.

Az anyukámat akarom.

Nem lett volna szabad meghalnia.

Ezt mindenképpen látnia kellene…Ez a virág nagyon tetszene neki… Most biztosan büszke lenne rám…anyuka ezt hogy kell csinálni?

Vannak gonosz gondolataim is. Én szeretem az idős embereket. Toleráns vagyok..DE akkor az anyukám már miért nincs velem? Ez a részeg tiszta sérülés, elesik és meg se kottyan neki? Az anyukám belehalt egy elesésbe? Milyen öreg ez az ember, anyuka meg már nincs velem..Minek ez az új lakás, ha neki nem tudtam megmutatni..Azt akartam, hogy velem örüljön…

Persze jutnak mosolyok is. Megtaláltam a könyvet, amit tőlem kapott és teleírta emlékekkel. Most is mesél nekem. Szeret engem, Mindig szeretett. Ez a virág tetszene anyukának. A virágai olyanok, mintha hazavárnák. Tökéletesek, mint amilyennek szerette őket. Büszke lenne rám, hogy vetettem borsót, uborkát. ültettem palántát. Leszedtem a ribizlit, főztem lekvárt, de akkor miért sírok? Hiszen megdicsérne. Megszakad a szívem.

Belepusztulok.

Nem azt mondták, hogy idővel könnyebb lesz?