Két hónapja történt.
Azt mondták idővel könnyebb lesz. Úgy tűnik a két hónap nem idő..
A szavak csak úgy megszületnek bennem. Megszületnek és zakatolnak.
Nem értem mit mond doktornő..tegnap minden rendben volt.
Ott voltam, megöleltem, terveink voltak. El akart jönni megnézni az új lakást.
Csak érjek oda időben, nem lehet, hogy többé nem látom.
Szerintem érzi, hogy itt vagyok, úgy szeretem, nem veszíthetem el.
Arra vágyott, hogy én legyek mellette amikor…hát igen, hazaértem Budapestről. Fogtam a kezét, imádkoztam érte a barátnőmmel, tudtam, hogy érzett engem.
Mégis el kellett engednem.
Aztán a szavak megszületnek:
Belepusztulok.
Mindent elvesztettem.
Feküdtem az ágyán, és vártam, hogy én is meghalok.
Vissza akarom kapni.
Újra 20 éves akarok lenni, nem lehet, hogy nincs anyukám.
Az anyukámat akarom.
Nem lett volna szabad meghalnia.
Ezt mindenképpen látnia kellene…Ez a virág nagyon tetszene neki… Most biztosan büszke lenne rám…anyuka ezt hogy kell csinálni?
Vannak gonosz gondolataim is. Én szeretem az idős embereket. Toleráns vagyok..DE akkor az anyukám már miért nincs velem? Ez a részeg tiszta sérülés, elesik és meg se kottyan neki? Az anyukám belehalt egy elesésbe? Milyen öreg ez az ember, anyuka meg már nincs velem..Minek ez az új lakás, ha neki nem tudtam megmutatni..Azt akartam, hogy velem örüljön…
Persze jutnak mosolyok is. Megtaláltam a könyvet, amit tőlem kapott és teleírta emlékekkel. Most is mesél nekem. Szeret engem, Mindig szeretett. Ez a virág tetszene anyukának. A virágai olyanok, mintha hazavárnák. Tökéletesek, mint amilyennek szerette őket. Büszke lenne rám, hogy vetettem borsót, uborkát. ültettem palántát. Leszedtem a ribizlit, főztem lekvárt, de akkor miért sírok? Hiszen megdicsérne. Megszakad a szívem.
Belepusztulok.
Nem azt mondták, hogy idővel könnyebb lesz?