Ember és gép-Projektmunka a VPG-ben

A diákok azt a feladatot kapták, hogy dolgozzanak fel egy választott témát az Emberismeret és etika érettségi projektek közül tetszőleges csoportban. Vannak kollégák, akik szeretik az ilyen típusú feladatokat, vannak, akik inkább ellenzik. Nem mondom, hogy nem ütközök ellenállásba olykor, de 25 éve a pályán vagyok, nem könnyű eltéríteni. Szívem szerint mindegyik elkészült projektet megmutatnám. Mindegyikben vannak nagyon értékes gondolatok. Megkérdeztem az “alkotókat”, beleegyeznek-e, de végül szelektálnom kellett és például a nagyon személyes hangvételűeket nem választottam ki.

Nem titkolt célom volt, hogy felkeltsem az érdeklődésüket az érettségi iránt. Ha ezt a célomat nem is értem el, nagyon büszke vagyok rájuk.

Az egyik kedvencem az Ember és gép, melyhez a diákok egy korábbi versenyhez készített insallációjukat használták fel, egészítették ki.

Németh Kata, Takács Angéla, Kovács Anna, Lukács Ádám, Oláh Berta 11.c

Ember és gép

 

Nagyon közelinek érezzük magunkat ehhez a témához, majdnem mind az ötünknek egyszerre jutott eszébe a „gép” szó kapcsán a saját laptopunk vagy ami még gyakoribb, a mobiltelefonunk, ami ma már fizikailag is nagyon közel van hozzánk, hiszen a nap minden órájában ott lapul valamelyik zsebünkben, sugározva a nem túl egészséges energiákat a testünkre. A gépekhez kapcsoltunk még egy fontos dolgot, ami egy ominózus probléma, legfőképpen a mi korosztályunk esetében. Ez nem más, mint a közösségi média, és annak negatív hatásai, hiszen ezeket a virtuális felületeket csak a gépeken keresztül tudjuk elérni.

Takács Angéla: Széttörve

Egymással szemben ültünk

Nem bírtam ránézni, szóval

Elővettem a telefonom, s a távolság

Még nagyobb lett köztünk.

Görgettem s görgettem a

Semmitmondó instát,

Mennyi idő telhetett el nem tudom,

De féltem újból felnézni rá

Egyik felemben érzések kavarogtak,

Másikban már szilánkokra törtem

De Ő kívülről nem látta mindazt,

Mi lejátszódott bennem.

De elég már ebből

Újból ránéztem: saját magamra

Hiszen a tükör előtt ültem

Zavartan vizsgáltam meg halovány

arcomat

Megszoktam, hogy a filterek

mennyire hasznosak.

Ez nem lehet igaz

Miért van az,

Hogy az emberek

Törött szilánkból raknak össze,

Saját magukról képeket

S miért van az,

Hogy a tükör előtt ülve

Nem ismertem fel saját magam

Hisz úgy szét voltam törve.

Hajdanán a gépekkel próbáltunk valami olyasmit teremteni, amivel túlmutathatunk az emberi képességeken. Ami majd megkönnyíti az életünket. De sok szempontból korántsem ez történt, hiszen azzal, hogy léteznek a gépek és a virtuális kapcsolatok, sok-sok tinédzsernél (vagy más korosztályú rétegeknél) egy torz lelkiállapot jött létre, amit sokszor észre sem veszünk. Ebben a megalkotott világban elvesznek azok az ezeréves motívumok, vagy szokások, mint a non-verbális kommunikáció, vagy az érintés gyönyöre, a hanglejtés és a hangnem fontossága, amelyek egy emberi kapcsolatot és kommunikációt igazán valódivá tesznek. Másrészről pedig a lelkünk és az agyunk sem képes arra, hogy ezt az információ áradatot, amelyeket a telefonunkon keresztül kapunk befogadja, és ami még nehezebb, feldolgozza és jó helyre raktározza. Vannak emberek, akik a nap majdnem minden percében ellenőrzik értesítéseiket, ezzel is generálva azt a túlterheltséget, amelynek ki vannak téve. Nem mindig vagyunk képesek arra, hogy kiszűrjük a fontos és valós dolgokat ezekből az inzultusokból. Ráadásul, ha jön egy üzenet, vagy egy másik értesítés, arra késztetést érzünk, hogy rögtön válaszoljunk, így pedig értékes időt vesztünk, amelyet magunkra, vagy a fizikailag is köreinkben lévő barátainkra, rokonainkra fordíthatnánk.

A gépek és a „social media” hatására az értékrendünk is elkezdett eldeformálódni. Rengeteg ember érzi magát sokkal kiszolgáltatottabbnak, boldogtalanabbnak, mert mindig lesznek olyanok, akik boldogabbnak es jobbnak mutatják majd magukat a virtuális életben, annál mint amennyire valójában azok. Ez a többi emberre nagy hatással van és mindenki a „leg” akar majd lenni. A legszebb, a legsportosabb, a legboldogabb. Ez az erős megfelelési kényszer egy idő után felemészti az ember lelkét.

A témához az installációnk, melynek neve Onki, egy embert ábrázol, aki pont ezeknek a gépeknek az áldozatává esett, ahogy mi is esünk, minden nap. Egy sötét háttér előtt ábrázoltuk az emberi alakot, ezzel is érzékeltetve azt a negatív környezetet, ami a gépek által körbeveszi minket. Fél testét még a természetes állapotában látjuk, a színek kavalkádjában jelenik meg, ezzel az egyéniségét, a saját, ösztönös létét érzékeltetjük. A másik fele azonban már átalakult, a korábban említett eltorzult énkép és a túlterheltség kap fontos hangsúlyt. Ahogy látható, szilánkokból áll testének ezen oldala. A gépek lüktetésének és figyelem elterelő hatásának eredményére, ez az emberi alak is szilánkokra/darabokra szakad, érces üvegtekintettel elvesztve a színes, értéktelített énjének pozitív oldalát. A szilánkok közé alufóliát ragasztottunk, ezek jelentik a tükör szilánkjait, melyek azt szimbolizálják, hogy volt egy egészséges kép, (egy tükörkép) amelyben látta magát olyannak, amilyen valójában volt, azonban ez a tükör már pontosan úgy darabokban van, mint Onki érzései.

A tükör motívumot követve pedig egyik csapattársunk által született az installációhoz egy vers is, amelyben ugyan ezek az érzések kerítenek hatalmába egy embert, aki egy géppel (ebben a vershelyzetben a telefonjával) a kezében ül, és szemben vele van valaki, akivel nem bír szemkontaktust tartani, érzései felfokozottsága miatt. Később feltekintve realizálja, hogy egy tükör előtt ül, a tükörben pedig pont saját magára nem bír már ránézni, mert az kivételesen nem olyan megalkotott, mesterkélt, mint amilyennek virtuális énje hatására megszokta látni önmagát.

Mi ennek a kapcsolatnak (ember és gép) egy olyan oldalát dolgoztuk fel, amelyben úgy éreztük, hogy az emberek gyakran esnek túlzásokba a gépek használatával kapcsolatban. Azonban úgy gondoljuk, hogy a mondanivalónkban nem teljesen a gépek és a virtuális világ ellen vagyunk, hiszen a megfelelő, egészséges és bizonyos korlátokkal körülvett használattól, senki nem sérülhet. Képesek lehetünk arra, hogy szimbiózisban éljünk a technika fejlődésével akkor, ha tudatosan tudjuk használni azt.

források:

kép: Németh Kata

vers: Takács Angéla. Az esszében kizárólag a mi gondolataink szerepelnek, szerettünk volna források nélkül, a saját nézőpontjaink szerint megszólalni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.